Csak most, csak önöknek két hétvége alatt elsajátíthatják azt amit elődeink évtizedek alatt tanultak meg, és a nap fénypontjaként,a József Attila szocreál művházban, az ócska műszálas vörösfüggönyök között megkapják oklevélben, hogy önök mostantól hivatalosan is a Jóisten és angyalai megbízottjai, és hatalmukban áll az Orion űrlényeivel eszmecserét folytatni, hogy józanabb embertársai szemébe vághassák, mennyire alulfejlettek.

Csodálatos!

Na kérem szépen, hiába öntünk parfümöt egy kupac szarra, nem sokat változtat a lényegén.

Ha egy torzult elmét meggyőzünk arról, hogy két nap aktív bullshit hallgatás után megváltozott, és felhatalmazzuk ,hogy megmondja a frankót embertársainak abból csak baj lesz.

Érdemi változás nem fog történni, de tuti ,hogy nevetségessé teszi magát, és halálra fogja zaklatni környzetét.

Vegyük a kedvenc alfajomat, Kis Terézt, az elvált, elhízott, és unatkozó középkorú asszonyt. Elméje a totális káosz. Először is vacak a munkája, a házassága tönkre ment, kamaszlányával barátnő,kamaszfiával pedig háborús ellenfél. Megkapta a lakást, megél valahogy, de baromira unatkozik, ráadásul bevan gőzölve, hogy élete nem úgy nézik ki ahogy kéne. Marhára nem elégedett. Nem történik vele semmi, csak felkel, melózik, haza megy háztartás, meg barátok közt. Közben azért gondolkozik, mert érzi ,hogy valami mégsincs rendben. Szeretné a változást. Nem azt mondom, hogy ostoba, nem az, de amikor ennyire egysíkú az élet, mint amennyire sokunk élete az, akkor valami bennünk elkezd mocorógni. Nem hagyja a gondolat, hogy nem lehet csak ennyi az élet, és nagyon szeretne kitörni belőle, és főképp irányítani szeretné, mert élete kis tragédiái űgy tűnnek számára, hogy jogtalanok.

Kezébe került egy könyv, ami elmagyarázza neki ,hogy a negatív gondolkodás, az ördög, űrlények, karma stb okozta élete szenvedését, és rögtön megoldást is nyújt. Vegyük a pozítiv gondolkodást, mert az nagyon menő mostanába. (amiben magam is hiszek, de azért valljuk be, nem olyan könnyű, mint ahogy az levan írva.)

Felülvizsgálja magát, és rájön a rengeteg rossz gondolatra. Ami jó dolog. Aztán erőszakot tesz magán, és olyan erősen próbál pozítivan gondolkodni, hogy ráfagy az arcára a mosoly. Ami rossz. A negatív dolgok az életünkben nem úgy működnek, hogy erőszakot lehet tenni rajtuk. Nekem is vannak olyan tiszteletköreim, amik saját démonjaimmal járok. Van olyan amit évekig kergettem. Ilyen a nőiességem. Valamiért szentül megvoltam győződve, hogy ez hiányzik belőlem, és ahelyett, hogy alaposan szemügyre vettem volna magam, inkább azt mondtam nem is kell, majd vagány csajszi leszek. Erőlködtem, és erőltetetett vagányságommal elmartam az embereket. Tudtam róla.Persze! Letudtam győzni pozítiv gondolatokkal? Nem!

Aztán munkába álltam egy telemarketing cégnél. Egy nap alatt  hívásból 6szor megdicsértek a kedves,csengő nőies hangomért. Leállt az agyam. Nekem kedves hangom van? Én mély hangot hallok, csöppet sem csengőt. Persze rájöhettem volna, hogy amit én hallok, és amit mások az erősen különbözik. Felvettem hát ahogy beszélek, és visszahallgattam. Ledöbbentem. Ez egy nő hangja. Nem egy vagány csajszié, hanem egy felnőtt nő hangja, és valóban búg, és cseng. Nahát! Beszélni kezdtem, kedvesen, dallamosan, tudatosan, és figyeltem. Nocsak, mennyivel másabb a hatás, mint amikor erőlködök, hogy bebizonyítsam, nem is vagyok nő. Hát dehogynem. Mi más lennék? Miért akarnék más lenni?

Aztán a gyerekek. Erről is az volt a hitem, hogy nekem aztán nem valóak, nem tudom kezelni őket. Aztán az élet mellém küldött egy 8 éves fiút,akit nem kerülthettem ki. Ott volt minden második hétvégén, és hol dühödten, hol makacs ellenállással néztünk egymásra. Egyszer aztán az állóháború közepette, előtört belőlem egy halk hangnem, valami ami bennem volt, de tagadtam létezését. Lehajoltam hozzá, és azt mondtam neki, hogy szeretem, nem vagyok az ellenségem, nem érdemes háboruznunk. Mellettem állt egy másik személy is aki akkor eléggé kritikusan állt hozzám, szóval, lehetett hinni a dicséretének, mert elég ritkaság számba ment. Valami csoda történt. A gyerek arcáról leolvadt az ellenállás, megváltozott a légkör. Ez volt ám a beavatás!

Mindenki megkapta a magáét. Megtanultam azt, hogy van bennem egy hang ami egy mondattal elsimítja az a háborút. A gyerek megtanulta, hogy nem mindig ellenség az, akit annak gondol.

Megváltozott a kapcsolatunk. Mostmár a szoknyámba kapaszkodik ,ha fél, és megkér, hogy együtt aludjunk el. Nohát! Nem fizettem ezért. Nem két hétvége alatt avattak be abba amit úgy hívnak nő vagy az amit úgy hívnak anya. (nem vagyok még teljes anya, majd ha sajátom lesz, ez az anyaság az általános női tulajdonság ami óvó-védő, tanító tulajdonság.)

Egy pillanat volt mindkettő. Megértem rá. Ennyi.

Ezek voltak a beavatások, mert sziklaszilárdan megmaradtak, átírták a negatív gondolatokat bennem. Nem erőlködtem értük, csak eljöttek értem. Amúgy meg köszönett érte, mert nagy terhet vettek le rólam.

Amit elakartam mondani ezzel, hogy ne fecséreljük az időnket álbeavatásokkal, vegyük észre azokat a pillanatokat, amikor úgy érezzük, hogy valami belülről jön, ami erős, nyugodt, és magabiztos, nyilatkozik a szánkon keresztül, és aztán ott állunk megdöbbenve, hogy ez is én vagyok. Na ez az amikor szintet lépünk. Nem leszünk ugyan papok és papnők, sem mesterek. Jobb emberek leszünk. Miért nem elég?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.