Nagyon sokáig szajkózták nekem ezt a szót, főleg amikor isten adta mérgemet tolmácsoltam. Úgy bántak velem, mint egy eltévedt gyermekkel. Azt mondták ha tudatosabb lennék, akkor nem lennék mérges. Én meg azt válaszoltam, hogy inkább leszek mérges, mert az természetesebb állapot, mint az a mű, jovális félmosoly amit ők produkálnak.

De egyre csak mondogatták légy Tudatos. Így nagy t-vel. Rendben gondoltam, az leszek, megpróbálom. De nem tudtam mi az! Az ember meg ugye kérdez, hát megkérdeztem.Mi a tudatosság. Szép kerek szemeket kaptam válaszul, de válasz az nyista. Persze mondtak valamit arról, hogy minden egyes tettemre eszeveszetten koncentrálok, és megtudom mondani, hogy mit ettem pontosan 20 évvel ezelőtt, ezen a napon. Nem értettem, miért kéne ilyen lényegtelen dolgokra emlékeznem? Emlékszem amikor a legjobb barátom ,egy szörnyű baleset után végre magához tért, és megkaptam tőle az első mosolyát! Emlékszem, ahogy órákat töltöttem az ágya mellett és vég nélkül viccet meséltem neki, mert imádta őket, és biztam benne ,hogy a hangom itt marasztalja. Később azt mondta, hogy tetszettek neki a viccek.

Emlékszem a szörnyű gyerekkori csalódásokra, amikor érthetetlenül álltam az előtt, amikor ok nélkül voltak gonoszak velem.

Az első kutyámra, ahogy apám hazahozta egy darab újságpapírba rejtve, és meglepődtem, ahogy a meleg kis test megmozdult kezeimben.

Emlékszem amikor először bántottam állatot, egy gyík volt, és féltek tőle a többiek. Mindig is bátor voltam, így egy követ dobtam rá,amitől leszakadt a farka. Akkor azt hittem megöltem, zokogva mentem anyához, azt hittem, hogy elpusztítottam, és rémesen sajgott tőle a lelkem.

Emlékszem a mamámra, ahogy megsimogatja a hátam, sose volt olyan ember aki túl sok érzelemmel fordulna másokhoz, de felnőttként ma is néha megteszi, és tudom, hogy szeret.

De nem az agyam emlékszik, hanem a szívem és a lelkem. Minden egyes érzelemre nagyon is jól emlékeznek.Szenvedélyes szerelemre, keserű elhagyatásra, megalázottságra,bosszúvágyra,gyülőletre,örömre,enyém a világ érzésre, szívszaggató zokogásra, röhögő görcsre, arra hogy otthon vagyok, arra hogy elhagyatott vagyok, hogy tudom Isten velem van, és néha nem érzem őt. Az igyekezettre ,hogy valakivel jót tegyek, és örülni lássam, és a diadal érzetre amikor ellenségem saját dugájába dőlt. Voltak büszkék rám, és szégyeltek néha. Leírni is fantasztikus. Alig éltem és már mennyi mindenem van!

Mi fog még rám várni?

Az anyai szeretett,féltés, hogy megfojtom menten a saját kölkömet, öregedni fogok, és félni fogok a haláltól. Lesznek újabb diadal menetek, és mély szakadékok.

Beleszédülök ebbe a sok állapotba! Szeretek élni! Megakarok halni! Újra meg újra meg újra!

Ez egy remek játék! (no persze a szakadék alján nem gondolom mindig így, de mindig is volt egy részem, ami a legnagyobb tragédiát is élvezni tudta! Az a részem ami azt mondja jóra-rosszra, hogy ugyan, ne vedd olyan komolyan.)

De arra ,hogy mit ettem 20 évvel ezelőtt nem emlékszem. Szerintem túl boldog vagy túl szomorú voltam ahhoz hogy megjegyezzem :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.